Blogbejegyzések

  • Blogbejegyzések,  ÉN

    ÉN

    Sokadik nap 

    újra

    ÉN meghallotta azt az eget rengető mennydörgést amely egész Mimbuit megrázta majd észrevette a hatalmas esőcseppeket,  amik előtte hulltak a földre. A víz ömleni kezdett lefelé mégsem lett vizes. Felnézett de még mindig nem látott semmit csak a sötétséget. Mag előtt azonban látta az esőcseppeket sűrűn potyogni, látta, ahogy egyre több víz gyűlik össze előtte. 

    Vajon, hogy lehet az, hogy látom a vizet, de minden mást aminek körülötte kéne lennie, abból semmit. Pedig látom, hogy nem egy sima felületre esik,  mert valami megtöri a víz felszínét. És felettem is kell lennie valaminek, mert rám nem esik az eső. Már az is furcsa, hogy látom az esőt, lehet végre nekem is sikerül, ami KicsiÉNnek. 

    ÉN elgondolkodott, majd úgy döntött tesz egy próbát. Belead mindent ami csak tőle telik, és megpróbál figyelni. Felidézte, amiket KicsiÉNtől hallott. Az összes korábbi mondata ott kavargott a fejében. 

    Leült törökülésben, mély lélegzetet vett majd kifújta a levegőt. Minden idegszála megfeszült. Percek teltek el így, egyenletesen vette a levegőt, figyelt mégse történt semmi. 

    Ha most itt lenne kicsiÉN biztosan segítene valahogy. Olyan pozitívan tud állni mindenhez. Tele van élettel és vidámsággal és ….Ez az ez lesz az…

    ÉN vett újból egy nagy levegőt és megpróbált teljesen ellazulni. Hagyta, hogy átjárja egy kellemes, meleg érzés. Kinyitotta a szemét és meglátta, hogy nincs is teljesen sötét. Az égen apró pontok milliói világítottak felette.  Kicsit elmosódottak voltak az igaz, de már nem volt sötétben. ÉN hunyorgott, szemeit hol kinyitotta, hol becsukta. Kellett pár perc míg megszokta. Elkezdett tisztulni a kép. Minél jobban összpontosított, annál tisztábban rajzolódtak ki körülötte a vonalak. ÉN nagyon megörült, de ez a próbálkozás minden erejét kivette. Hirtelen erős fáradtság lett úrrá rajta, majd eszméletlenül feküdt el a fűben. 

    Napok teltek el így mire felébredt. Ébredés után, pedig a már jól ismert sötétség fogadta. Hatalmas csalódás lett úrrá rajta. Elöntötte a düh és a harag. 

     – Én próbálkozom miért nem veszed már észre, segíts kérlek. 

    Örülök, hogy próbálkozol. Gyakorolj tovább, jó úton haladsz. 

     – Te hallasz engem? 

    Eddig is hallottalak ÉN, csak Te nem hallottál engem. Sőt egyszer már beszéltünk is. 

     – Tényleg, de azóta se. Akkor most, hogy hogy sikerült? Nem értem

    Nem érted? Nem érzed magadban a változást? Nem tudod mit csináltál másként?

    – Igazad van, de érzem. És jobban is érzem magam. De csak egyszer sikerült és most újból csak a sötétség van. Miért nem megy nekem is olyan könnyen mint Neki?

    Mert Te más vagy.

    – Önző és szívtelen. 

    Ez nem igaz, de igen, nagyon csúnyán bántál vele. 

    – Megbocsát nekem?

    Nem tudom. Ezt neked kell kiderítened. 

    – Jól van? 

    Én azonban erre már nem kapott választ. 

    KicsiÉN nem volt jól, napról napra egyre gyengébb volt. Már nem az a boldog, vidám KicsiÉN volt, aki az elején. De ezt ÉN nem tudta, és nem is gondolta, hogy tettei és szavai milyen következményekkel jártak. 

    Valami új érzés fogta el. Erős és fájdalmas. Mégis mintha új erő ébredt volna benne. Leült és azt tette amit a Hang mondott neki. Gyakorolt. ÉN igazán megpróbált figyelni, de nem ment neki könnyen. Minden próbálkozásnál előrébb jutott egy kicsivel. Pár nap elteltével már látta a fákat, az állatokat, látta az erdőt, a tájat. Látta az eget és a csillagokat. Azonban a napot nem sikerült meglátnia. Akár hányszor próbálkozott ahogy az éjszaka véget ért, ő újból sötétségbe került. 

    De legalább ma már nem ájultam el. Ez is valami. 

    Hanyadt dőlt a fűben és az éjszakai eget bámulta. A hold bevilágította egész Mimbuit. 

    A csillagok gyönyörűen ragyogtak felette. Eszébe jutott KicsiÉN és minden ami azóta történt, hogy ide kerültek. Hatalmas könnycseppek gurultak végig az arcán, egészen le füléig, onnan pedig sorra hullottak le fűbe. Fájdalom járta át a testét, és kezdte megérteni, hogy amit érez az nem más mint a bűntudat. 

    Órák teltek el de ő egy millimétert se mozdult. Mikor végre döntésre jutott kezdett megnyugodni. 

    ÉN annyira el volt foglalva gondolataival és érzéseivel amik végre felszínre törtek benne, hogy észre se vette, hogy egy gyönyörű, de teljesen áttetsző virág nyílt közvetlenül mellette. Szirmai a fülét kezdték el csiklandozni. 

    Mi ez? Furcsa, amikor lefeküdtem még nem volt itt. Nem láttam még ilyen virágot. Miért nincs neki színe?

    Talán mégis van remény számukra…

     

  • Blogbejegyzések,  ÉN

    ÉN

    Sokadik nap

    Az ÉNek nem tudták, hány nap telt el legutóbbi veszekedésük óta. ÉN továbbra sem látott semmit a nagy sötétségen kívül, így a nappalok és éjszakák váltakozását sem tudta követni. KicsiÉN az első napokban szörnyen rosszul érezte magát, hiányzott neki ÉN és félt is. Számolta az eltelt napokat, de aztán feladta. Beletörődött, hogy ÉN nem fogja keresni többet. A Hangot sem hallotta már.

    A napjai gyakorlással teltek, és a sok sok gyakorlásnak hála szinte minden kirajzolódott előtte, napról napra egyre több részletet látott meg. Ez némi örömöt adott neki a nappali fénynél, azonban volt egy kis problÉmája. Akár mennyit gyakorolt, ahogy a nap lement, újból „megvakult”. Éjszaka ugyanis nem látott semmit, ugyan olyan volt mint az első nap. Csak a sötétség. KicsiÉN minden éjszakát végig rettegett. Hiába gyakorolt az éjszaka számára csak üres feketeség maradt.

    Kezdte elveszíteni a reményt és nem értette hová tűnt aki korábban és segített neki. Magában csak Hangnak nevezte el. Miért hagyta ő is el.
    Az erdő állatai és növényei szerették kicsiÉNt. Próbálták felvidítani, a nyuszik apró fehér virágokból koszorút fontak neki, ugrándozva vitték és tették az ölébe. A madarak a fákon egész nap énekeltek neki, hogy érezze nincs egyedül. A fák is folyton hajladoztak, leveleiket zizegtették, ágaikkal simogatták ha KicsiÉN alattuk sétált el. Azonban egyre magányosabban érezte magát. Gondolataiba merülve sétálgatott amikor egyszer csak reményvesztetten, halkan felkiáltott

    -Miért hagytál el Te is?

    Nem hagytalak el, mindig itt voltam Veled. A fákban, az állatokban, a napfényben. Nyisd ki a szíved…

    -Miért hagytál magamra? Miért nem segítesz?

    …kérlek

    -Mi rosszat tettem?

    Nem tettél semmi rosszat! KicsiÉN, nem tettél semmi rosszat. Csak bezártad a szíved. Tudom, hogy fáj amiket ÉN mondott Neked, de engedd hadd fájjon. Ne zárd ki az érzéseid. Segíteni szeretnék.

    KicsiÉN ebből semmit nem hallott meg. A szomorúság egyre inkább erőt vett rajta. Napról napra egyre fáradtabb volt.

    Az egyik makacs és önző, a másikat meg az érzései uralják. Az idő pedig vészesen pereg. Miért nem tudják kinyitni a szívüket. Segíteni akarok nekik.
    Figyeljetek már!

    Ekkor hatalmas mennydörgés rázta meg Mimbuit. Az ég elsötétült és hatalmas viharfelhők jelentek meg az égen . Az eső óriási cseppekben kezdett el potyogni, majd zuhogni. Az víz órákon keresztül ömlött lefele.

    ÉN a veszekedésük óta haraggal a szívében üldögélt vagy sétált. Az első napokban dühös volt KicsiÉNre, dühös volt arra aki ezt tette vele, dühös volt még saját magára is, bár ezt semmiért se ismerte volna be. Rengeteget gondolkodott, nem értett szinte semmit. Miért került egyáltalán ide, hogy juthatna ki innen, a kérdések csak zakatoltak a fejében, de egyikre se talált választ. Végül már nem gondolt rájuk. Átvette helyüket valami egészen más. Saját maga.

    Miért vagyok én ilyen? Tényleg önző lennék? Igaza lenne KicsiÉNnek mindenben? Mindenben azért csak nem. Nem vagyok annyira rossz, mint amilyennek beállít. Kizárt dolog. De talán abban igen, hogy gyakorolhattam volna többet is. Próbálkozhattam volna jobban. Hiszen más választásom tényleg nincs.

    ÉNben elindult valami változás, még ha nagyon lassan is, de elindult.

  • Blogbejegyzések,  Versek

    Labdajáték

    Közeledik a sötétség
    A sötétség mely leránt a mélybe
    A mélybe ahol megmutatja a poklot
    A poklot amitől úgy érzem elpusztulok.

    Közeledik a fény
    A fény amely magával repít a fellegekbe
    A fellegekbe ahol megmutatja a mennyet
    A mennyet amitől újra érzem a reményt.

    Egyszerre közeledik mindkettő
    Nekem mindkettőre szükségem van
    Nem tudok dönteni köztük, így
    Hagyom had labdázzanak velem
    Játsszák le ki lesz a győztes.
    Ki nyer meg engem egy körre.

    Egyszerre járom meg a mennyet és a poklot
    Érzem a bőrömön minden egyes ütésüket
    Érzem a belsőmben mindegy egyes passzolásukat.
    Érzem ahogy az egyik durván beszippant majd kiköp magából
    Ezzel egy időben
    A másik finoman magához húz majd gyengéden felemel.

    Én pedig hagyom had játszanak.
    Játszanak csak, hiszen én menekültem feléjük
    Menekültem feléjük el innen
    El innen mindegy hova.

    És a játék végén
    Mindig tudom ki lesz a győztes
    Mégis mindig
    Újra és újra játékra hívom őket,
    Egy játékra melyben én vagyok a labda
    A játék végén pedig a hulla.

  • Blogbejegyzések,  ÉN

    ÉN

    6. nap

    Újabb nap telt el Mimbuiban, de kicsiÉN még mindig nem találta meg ÉNt, és kezdett érte aggódni, vajon mi lehet vele. Nem adta fel a keresését, csak ment és ment egyre tovább a sűrű erdőben. Élvezte, hogy már látja az eget, a napot, az erdőt és már a benne élő állatokat is sikerült felfedeznie. Mikor elfáradt a keresésében leült és gyakorolt. Gyakorlásának pedig meg is lett az eredménye. Mikor a nap már magasan járt és kipihente magát, újból útnak indult.

    Eközben valahol máshol ÉN magában pufogott és mérgelődött. Csak ült egy helyben és azon gondolkodott hogyan fogjon neki a kijutásnak. Nagyon unta már, hogy ebben a feketeségben van napok óta. Mérges volt kicsiÉNre, hogy neki sikerült két napja valami fényt látnia.

    Nekem vajon miért nem sikerült? Vagy csak az a dinka képzelődött, biztosan így van. Az nem lehet, hogy ügyesebb legyen nálam. Ki van zárva!

    Miközben magában duruzsolt meghallotta kicsiÉN hangját.

    -ÉN, ÉN merre vagy? Hova tűntél el úgy? Gyere már elő, híreim vannak.
    -Itt vagyok, mit kiabálsz már annyira. Milyen híred van?
    -Képzeld sikerült kiderítenem, hogy hol vagyunk.
    -Na és mégis hol vagyunk te okostojás?
    -Egy erdőben. Tele van hatalmas fákkal és állatokkal. Tegnap reggel már láttam a napfelkeltét viszont mikor eltűnt a nap utána már semmit nem láttam. De ma reggel újra láttam ahogy a nap felkel. Ha láttad volna, gyönyörű volt és olyan jó melegen simogatottak a sugarai. Figyelned kell neked is és akkor együtt nézhetnénk.
    És kicsiÉN csak mondta-mondta, hogy mi történt vele az elmúlt két napban. De ÉN egyre dühösebb lett rá és egyszer csak felcsattant élesen.
    – Na ne etess már! Tényleg egy erdőben vagyunk? Akkor én mégis miért nem látok ebből semmit? Csak a nagy semmi van körülöttünk, üresség. Nincs se meleg, se napfény.
    -De igenis van! Csak te nem hittél nekem, feladtad. Nem gyakoroltál. Én hittem annak a hangnak és gyakoroltam és már láttam is dolgokat. Neked is menne, ha nem lennél ilyen makacs.
    -Ne oktass ki engem! Nem is ismersz. Még csak nem is láttuk egymást soha, csak hallottuk egymás hangját. Azt se tudom, hogy nézel ki, vagy, hogy én hogy nézek ki. Honnan tudhatnád mégis akkor, hogy milyen is vagyok?
    -Hát lehet a külsőd nem láttam, de hallom ahogy beszélsz meg amiket mondasz. És igenis önfejű és makacs vagy. Nincs türelmed semmihez. És velem is állandóan undok vagy.
    -Nem ismersz és kész. Nem tudsz semmit. Kár volt veled szóba állnom!
    -Hát jó, akkor hagyj itt megint csak, ahogy szoktad.
    -El is megyek, nincs szükségem rád.
    -De van, csak nem vallod be magadnak! Beszéltem a hanggal is. Ő kért meg, hogy segítsek Neked és azt is mondta, hogy ez mindkettőnk érdeke.
    -Hagyjál! Nem érdekel mit mondasz! És az se amit az a hang mond, akár ki is legyen. Szerintem ő jutatott ide. Nem fogok rá hallgatni. Én jobban tudom nekem mi a jó. És te nem tartozol közéjük.
    -Legyen így akkor!
    -Soha többé ne keress!
    -Nem foglak!
    -Helyes! Ég veled!
    -Viszlát ÉN!
    Mindketten ezzel a lendülettel elindultak ellentétes irányba, csak egy lényeges különbség volt, kicsiÉN tudta, hogy merre tart, látta a célját míg ÉNnek fogalma sem volt róla, merre visz az útja, és mihez kezd ezután.

    KicsiÉN

    -Sajnálom.

    Ne add fel!

    -Nem megy, nem tudok neki segíteni. Nem akarja! És én se akarom már.

    Nem adhatod fel, vagy mindketten elvesztek!

    Könnyekkel a szemében ment tovább, de az utolsó mondatot már nem hallotta. Bezárult a szíve.

  • Blogbejegyzések,  Versek

    Egy kutya gondolatai

    Nem kívánom, hogy megtudd milyen érzés…

    Milyen érzés,
    hogy ellöktél magadtól
    hogy kiraktál a sárba, mocsokba
    hogy kikötöttél egy láncra
    én mégis hittem, hogy csak egy nap lesz.

    Milyen érzés,
    minden nap várni az ételt
    minden nap várni a vizet
    minden nap várni a játékot
    én mégis hittem, hogy csak egy hét lesz.

    Milyen érzés,
    évekig mocskot enni
    évekig éhezni, szomjazni
    évekig egyedül lenni
    én mégis hittem, hogy ez nem örökre szól.

    Milyen érzés,
    mikor valaki elveszi az életed
    mikor valaki esélyt se ad, hogy élhess
    mikor valaki elveszi a szabadságod
    én mégis hittem, hogy egyszer visszaadod.

    Milyen érzés,
    hogy nem szerethetsz senki mást
    hogy nem szerethet senki
    hogy nem tudod mi az a szeretet
    én mégis hittem, hogy egyszer megtudom.

    Nem kívánom, hogy megtudd, milyen a halált várni.
    Milyen érzés
    elveszteni a hitet
    elveszteni a saját lelked
    elveszteni a fényt magadból
    és mégis, mindezt nem kívánom Neked.

    Ha egyet kívánhatnék Neked
    azt kívánnám….

    .