Utolsó nap?

ÉNnek nagyon tetszett a virág és meg is akarta mutatni KicsiÉNnek, mert tudta, hogy neki még jobban fog tetszeni, ez a különleges színtelen virág. 

Úgy érezte felkészült és összeszedte magát, hogy végre megkeresse KicsiÉNt. 

Felkelt a virág mellől, és még utoljára vissza pillantott rá, mielőtt elindult volna. Valami egészen különös érzés járta át, majd a virágra mosolygott. 

– Nemsokára visszajövök és elhozok hozzád valakit bemutatni. 

ÉN elindult és hosszas keresés után meg is találta KicsiÉNt. Mikor meglátta a földön fekve pánik lett úrrá rajta. 

– KicsiÉN, KicsiÉn hallasz engem, ébredj fel. Ébredj fel, kérlek!  

Én vadul rázni kezdte, mire KicsiÉN lassan kinyitotta a szemeit és tekintetét ÉNre szegezte. 

– Még mindig nem látlak, nem látok semmit, csak nappal. Akkor most csak éjszaka lehet. 

– Igen, éjszaka van és Te gyönyörű vagy. 

ÉN végigsimított KicsiÉN arcán és könnyek szöktek a szemébe. Életben van és végre megláthatta igazi valóját, ami éppen olyan gyönyörű volt, mint amit képzelt róla. 

 – Te látsz engem? 

– Igen most már látlak, mindennél jobban.

 – Akkor mégis csak sikerült, ennek örülök. 

KicsiÉN száján halvány mosoly jelent meg és szemében újból fény csillant. ÉN szíve pedig hatalmasat dobbant erre a mosolyra. 

– Csak éjjel látok, nappal nem. De igen, sikerült. 

– Nekem viszont nem, nem fejlődtem semmit. 

– Ne mondd ezt, nagyszerű voltál és nélküled nekem sem sikerült volna. 

– De hát ott se voltam veled.

– De ott voltál, mindvégig. 

– Valóban így gondolod?

KicsiÉNnek a beszélgetés a maradék erejét is elvette, és szemei újból készültek lecsukódni. 

– Igen. Most már mindent tisztán látok. De te nem vagy jól, mi történt veled?

– Nem tudom, miután elmentél egyre gyengébb lettem. Napról napra egyre rosszabbul éreztem magam. 

– Nagyon megbántottalak téged. Ez az én hibám. Őszintén sajnálok mindent. Meg tudsz nekem bocsátani?

– Már rég megbocsátottam neked. 

– Köszönöm, most pedig beszéljünk a Hanggal, ő majd segít helyrehozni téged. 

 – Nem lehet, már nem hallom őt. 

– Az, hogy lehet? Téged mindig is kedvelt, nem hagyná, hogy bajod essen. 

– Talán nem is ő akarta így, hanem én. 

– De hát miért?

– Miattad.

– Sajnálom. 

– Ne beszéljünk róla, kérlek. 

– Rendben, gyere, mutatok Neked valamit, attól biztosan jobb kedved lesz. Fel tudsz állni?

KicsiÉNnek nem sikerült egyedül felkelnie, ÉN belekarolt és óvatosan elindult vele a domb irányába, ahol a virág nőtt. 

Sikerülni fog nekik!  

Miután megérkeztek a dombra, letelepedtek a virág mellé, mivel KicsiÉN nem látott semmit, ÉN irányította mindenben, úgy ültette le a fa alatt, hogy a virág és a táj pont előttük legyen. Innen gyönyörű kilátás terült eléjük. 

– Nem látok semmit. Mit akartál ezzel az egésszel. Nem megy. Hiába gyakoroltam napokig, hetekig, nem megy. Éjjel semmit se látok. 

– Tudom, én se látok nappal semmit. És tudod lehet ennyi,  amit el tudunk érni. Lehet ez így van jól. És ezt el kell fogadnunk. 

– Nagyon megváltoztál, tudod. Már nem az a mogorva, zsémbes, önző lény vagy. 

– Köszönöm, hogy adtál még egy esélyt nekem. Jól vagy?

 – Igen, kicsit jobb már. 

ÉN közelebb húzódott KicsiÉNhez. Csendben üldögéltek egymás mellett, mikor KicsiÉN egyszer csak megszólalt. 

– Tudod, lehet igazad van, lehet csak ennyi volt amit el kellett érnünk. Te éjjel látsz, én nappal. És ha feljön a nap én is megláthatlak végre téged. Tudod, nehéz volt nélküled. Nagyon magányos voltam. Én mindig csak veled szerettem volna lenni. De te nagyon más voltál akkor. 

– Igyekezni fogok, hogy többet ne bántsalak meg. 

KicsiÉN elmerült a gondolataiban és élvezte ÉN jelenlétét. Hosszú idő volt ez nélküle és megváltoztak az érzései ez idő alatt. Sokkal mélyebbek és erősebbek lettek, amit még ő maga se értett, hogy miért. 

ÉN nagyon szerette volna megmutatni KicsiÉNnek az éjszakai égboltot, a millió ragyogó csillaggal és az ezüstben pompázó teliholddal. Már régóta kavargott egy gondolat a fejében, de most hogy megtudta, hogy KicsiÉN éjjel nem lát, így sejtése beigazolódott.

Miközben üldögéltek és mindketten saját gondolataikban vesztek el,  megszólalt a Hang, de most nem volt olyan erős és zengő mint eddig.  

ÉNek örülök, hogy ismét egymásra találtatok, most már minden sikerülni fog amit csak akartok. Tiétek ez az egész hely. Minden tudás. Tudnotok kell, hogy nagyon örülök Nektek.

– Hogy érted, hogy miénk minden tudás?

Hamarosan megértitek, ígérem. 

– Köszönjük a segítséget. 

Vigyázzatok egymásra. 

 – Miért érzem azt, hogy búcsúzol?

KicsiÉN, te mindig rátapintasz az igazságra. Búcsúzom. 

 – Visszajössz?

Nem hiszem. 

 – Ne menj el, kérlek. Sajnálom, hogy kizártalak. 

Sose haragudtam rád KicsiÉN. Most már mennem kell. 

– Nincs rá mód, hogy maradj?

Nincs

-Szeretünk. 

Tudom, én is titeket. 

Az ÉNek ekkor hallották utoljára a Hangot. 

KicsiÉN hatalmas kibuggyanó könnyeivel ÉN vállára hajtotta a fejét. 

– Ne sírj. Biztos, hogy így kellett lennie, ő olyan bölcs. Figyelj, mutatok valamit, szerintem sikerülni fog. Hunyd be a szemed. És szólja ha készen állsz. 

– Készen állok. 

ÉN óvatosan megfogta KicsiÉN kezét. Erősen koncentrált az égre, a holdra és a csillagokra. 

KicsiÉN testét egy nagyon különös érzés járta át. Teljesen ellazult, megszűnt körülötte minden. Elméjében megjelentek a ragyogó csillagok és a hold az éjszakai égen. KicsiÉN a fény pontokra koncentrált és könnyben úszó szemei előtt az egész átalakult. Teste elkezdett remegni, ezért ÉN magához vonta. KicsiÉN fejében az apró fényes pontokból most már hajszálvékony csíkok nyúltak kifelé, melyek szökőkútszerűen ágaztak szét. Pár perccel később ismét a csillagokat látta elméjében. Egyszerre érezte magát gyengének és végtelennek, és mégis mintha teljesen újjászületett volna. 

– Nah, milyen?

– Ez lenyűgöző volt. Köszönöm, hogy megmutattad nekem. 

– De, hogyan és honnan tudtad, hogy működni fog? Erre mind egyedül jöttél rá, vagy ő segített? 

– Segítette, de ezt csak sejtettem, hogy működni fog. Szerintem fordítva is menne. Amikor reggel lesz, te is megmutathatnád nekem a napot. 

– Nagyon ügyes voltál, hogy erre mind rájöttél. Büszke vagyok rád. Próbáljuk meg reggel. 

– És jobban érzed magad?

– Igen, remekül érzem magam. 

Egész éjjel beszélgettek, mindketten elmesélték egymásnak, a külön töltött időt. A hajnalt ébren várták meg. 

– Készen állsz? Most én jövök. Remélem sikerülni fog.

– Biztosan. 

Még mielőtt a nap első sugarai felbukkantak volna ÉN előtt minden elsötétül, KicsiÉN pedig visszakapta látását. Tekintete ÉNre vándorolt, már alig várta, hogy ő is megpilllanthassa. 

 A nap sugarai felbukkantak a horizonton.

– De hiszen te…

– Ennyire szörnyű vagyok? 

– Nem, hihetetlen vagy. 

KicsiÉN megfogta ÉN kezét és egyre sürgette.

– Csináljuk, mondd el mégegyszer hogy kell. Meg akarom mutatni neked a felkelő napot. 

– Csak koncentrálj arra, amit mutatni akarsz nekem….

– és akkor amit én látok, te is látni fogd. Rendben, kezdjük. 

KicsiÉn koncentrált és ÉN fejében tényleg megjelent a felkelő nap lenyűgöző látványa. ÉN teste is ellazult majd elgyengült. A nap sugarait érezte a bőrén, testét átjárta a meleg, a látványtól millió darabra hullt és mint ahogy KicsiÉN is érezte, ő is újjászületett. 

– Köszönöm, hogy ezt megmutattad Nekem, bár mindig láthatnám. 

– Annyiszor mutatom meg neked, ahányszor csak akarok. 

– Vigyázz, mert lehet szavadon foglak. 

Erre mindketten elnevették magukat. ÉN kinyitotta a szemét, most rajta volt a sor, hogy sötétben legyen, de így hogy KicsiÉN mellette volt, már egyáltalán nem bánta. 

– Most már világos van, így meg tudom mutatni amit szerettem volna. 

– Már megmutattad a csillagokat, nem az volt az?

– Igazából egy virágot akartam mutatni, aminek itt kell lennie előttünk. Teljesen átlátszó. 

KicsiÉN maga elé nézett és meglátta a mindenség leggyönyörűbb virágát. Az összes létező színben pompázott, lenyűgöző látványt nyújtott. 

– Nem látok semmilyen átlátszó virágot, de van itt egy másik, egy meseszép. Szerintem ez lesz az, de ez mindenféle színben pompázik. 

– Lehetséges, én teljesen átlátszónak láttam, de így is nagyon gyönyörű volt, azért is akartam neked megmutatni. 

– Gyere, megmutatom most milyen, lehet éjjel más volt, mint most nappal. 

Elhelyezkedtek a virág körül, megfogták egymás kezeit, ezzel egy kört alkotva a virág körül, és abban a pillanatban az elméjük összekapcsolódott. Csodálkozó tekintettel meredtek egymásra, egyre erősebben markolták egymás kezét. 

Most már nem csak egymást látták, hanem saját magukat is. KicsiÉN pont olyan átlátszó volt mint a virág éjjel, ÉN pedig olyan színes, mint a virág nappal. 

Egyszerre volt nappal és éjjel, a mindenség összes tudása megjelent az elméjükben. 

Testük, lelkük összeolvadt. Mindent megértettek. 

A következő pillanatban szétváltak. Újból egymás kezét fogták. Körbe néztek a nap abban a pillanatban bukott le és kelt fel a hold. Mindketten láttak már. Egyikük sem volt már sötétben. 

Egymásra néztek és mosolyogtak. 

Sikerült nekik, még éppen időben. 

Most már nincs rám többé szükségük. Békében pihenhetek. 

 

Az ÉNek egyszerre pillantottak a virág felé, de már nem volt sehol. 

Mindkettőjük arcán könnycseppek gördültek le. Ők lettek Mimbui istenei.