6. nap

Újabb nap telt el Mimbuiban, de kicsiÉN még mindig nem találta meg ÉNt, és kezdett érte aggódni, vajon mi lehet vele. Nem adta fel a keresését, csak ment és ment egyre tovább a sűrű erdőben. Élvezte, hogy már látja az eget, a napot, az erdőt és már a benne élő állatokat is sikerült felfedeznie. Mikor elfáradt a keresésében leült és gyakorolt. Gyakorlásának pedig meg is lett az eredménye. Mikor a nap már magasan járt és kipihente magát, újból útnak indult.

Eközben valahol máshol ÉN magában pufogott és mérgelődött. Csak ült egy helyben és azon gondolkodott hogyan fogjon neki a kijutásnak. Nagyon unta már, hogy ebben a feketeségben van napok óta. Mérges volt kicsiÉNre, hogy neki sikerült két napja valami fényt látnia.

Nekem vajon miért nem sikerült? Vagy csak az a dinka képzelődött, biztosan így van. Az nem lehet, hogy ügyesebb legyen nálam. Ki van zárva!

Miközben magában duruzsolt meghallotta kicsiÉN hangját.

-ÉN, ÉN merre vagy? Hova tűntél el úgy? Gyere már elő, híreim vannak.
-Itt vagyok, mit kiabálsz már annyira. Milyen híred van?
-Képzeld sikerült kiderítenem, hogy hol vagyunk.
-Na és mégis hol vagyunk te okostojás?
-Egy erdőben. Tele van hatalmas fákkal és állatokkal. Tegnap reggel már láttam a napfelkeltét viszont mikor eltűnt a nap utána már semmit nem láttam. De ma reggel újra láttam ahogy a nap felkel. Ha láttad volna, gyönyörű volt és olyan jó melegen simogatottak a sugarai. Figyelned kell neked is és akkor együtt nézhetnénk.
És kicsiÉN csak mondta-mondta, hogy mi történt vele az elmúlt két napban. De ÉN egyre dühösebb lett rá és egyszer csak felcsattant élesen.
– Na ne etess már! Tényleg egy erdőben vagyunk? Akkor én mégis miért nem látok ebből semmit? Csak a nagy semmi van körülöttünk, üresség. Nincs se meleg, se napfény.
-De igenis van! Csak te nem hittél nekem, feladtad. Nem gyakoroltál. Én hittem annak a hangnak és gyakoroltam és már láttam is dolgokat. Neked is menne, ha nem lennél ilyen makacs.
-Ne oktass ki engem! Nem is ismersz. Még csak nem is láttuk egymást soha, csak hallottuk egymás hangját. Azt se tudom, hogy nézel ki, vagy, hogy én hogy nézek ki. Honnan tudhatnád mégis akkor, hogy milyen is vagyok?
-Hát lehet a külsőd nem láttam, de hallom ahogy beszélsz meg amiket mondasz. És igenis önfejű és makacs vagy. Nincs türelmed semmihez. És velem is állandóan undok vagy.
-Nem ismersz és kész. Nem tudsz semmit. Kár volt veled szóba állnom!
-Hát jó, akkor hagyj itt megint csak, ahogy szoktad.
-El is megyek, nincs szükségem rád.
-De van, csak nem vallod be magadnak! Beszéltem a hanggal is. Ő kért meg, hogy segítsek Neked és azt is mondta, hogy ez mindkettőnk érdeke.
-Hagyjál! Nem érdekel mit mondasz! És az se amit az a hang mond, akár ki is legyen. Szerintem ő jutatott ide. Nem fogok rá hallgatni. Én jobban tudom nekem mi a jó. És te nem tartozol közéjük.
-Legyen így akkor!
-Soha többé ne keress!
-Nem foglak!
-Helyes! Ég veled!
-Viszlát ÉN!
Mindketten ezzel a lendülettel elindultak ellentétes irányba, csak egy lényeges különbség volt, kicsiÉN tudta, hogy merre tart, látta a célját míg ÉNnek fogalma sem volt róla, merre visz az útja, és mihez kezd ezután.

KicsiÉN

-Sajnálom.

Ne add fel!

-Nem megy, nem tudok neki segíteni. Nem akarja! És én se akarom már.

Nem adhatod fel, vagy mindketten elvesztek!

Könnyekkel a szemében ment tovább, de az utolsó mondatot már nem hallotta. Bezárult a szíve.

5. nap

KicsiÉN nem hagyta abba a gyakorlást miután ÉN megint faképnél hagyta. Tovább próbálkozott és minden egyes próbálkozással egyre több mindent tudott kivenni maga körül. Már látta, hogy az a fényesség a nap volt, ami pedig megtörte a folytonosságát a fák törzsei voltak maga körül. Egyenlőre több mindent nem tudott kivenni, de az ötödik nap reggelén már megnézhette a napfelkeltét.

Milyen gyönyörű az ég ilyenkor. Bárcsak ÉN is itt lenne és láthatná ezeket a színeket. És végre nem fázom, érzem a meleget. Hihetetlenül jó érzés, sokkal jobban érzem már magam. Igaza volt annak…annak a hangnak. Tényleg csak figyelni kell. És máris kaptam egy választ arra a kérdésre, hogy hol is vagyunk. Egy erdőben. El kell mondanom ÉNnek, talán ettől jobb kedve lesz. Bár amilyen mogorva volt, megérdemelné, hogy ne szóljak neki egy szót se. Olyan utálatos tud lenni, de nem fér a fejembe, mi rosszat tehettem amiért állandóan mérges rám.

Kis idő elteltével KicsiÉN mégis úgy döntött, hogy megkeresi ÉNt és elmondja neki, hogy hol is vannak ők. Bízott benne, hogy ettől majd megkedveli és végre barátok lehetnek, együtt folytathatják tovább, mert KicsiÉN utált egyedül lenni és az állandó félelem sem tett jót neki.

Valahol máshol…
Hogy én mennyire gyűlölöm azt aki ezt tette velem. Ide száműzött valami…nah ez az még ezt se tudom megmondani mire, hova. És persze mikor én hívom nem válaszol, de annak a másiknak bezzeg igen, sőt tanácsokat is ad neki. De persze semmi használható információval nem szolgál, csak süketel itt a figyelemről. Ne tegyünk fel kérdéseket…jó hogy nem már azt mondja ne is gondolkodjunk csak menjünk egy vadidegen, egy hang, egy lehet nem is létező valami után és kövessük amit mond. Nem bízom én ebben a hogyishívják okoskodó valakiben. Az is lehet, hogy ő juttatott ide, aztán most meg próbál úgy tenni mintha segíteni, és csak azt éri el, hogy itt maradunk örökre. A semmiben…

Hát vele még lesznek bajaim…pedig hozzá szóltam elsőként, csak nem figyelt, mint ahogy most sem.

ÉN, ÉN, figyelj már rám egy kicsit, ha elhallgatnál lehet meghallanád amit mondok. Próbáld meg, kérlek! Jót akarok neked, tovább kell lépned és elkezdeni figyelni.

Nem hiszem el, hogy KicsiÉNnek sikerült, ő olyan kis buta, hiszékeny, irányítható. Semmi hasznát nem vettem még. És mégis neki sikerül ami nekem nem. Hogy lehet ez? Jah persze nehogy véletlenül válaszolj nekem!

ÉN hallgass már el!

Gondolom megint neki segítesz, nem nekem. De csak, hogy tudd, rosszra pazarlod a figyelmed, mert én sokkal jobb vagyok mindenben, mint az a kis…

Ekkor hatalmas mennydörgés rázta meg egész Mimbuit. ÉN abban a pillanatban hatalmasat ugrott és fejvesztve elkezdett rohanni a sötétségben.

ÉN! ÉN! Állj meg és figyelj! Most!

ÉN ekkor meghallotta végre azt a hangot, amire várt. És ekkor rázendített.
-Végre, hogy itt vagy. Méltóztatsz végre rám is időt szakítani, nem csak arra a kis sírósra. Tudom, hogy te hoztál ide, te tetted ezt velem és még csak beszélni se vagy hajlandó velem azóta se.

ÉN, kérlek! Figyelj rám egy kicsit. Én beszéltem hozzád csak te akkor se figyeltél rám. Nem figyeltél, mert folyton csak saját magaddal vagy elfoglalva, a saját érzéseiddel, haragoddal, kérdéseiddel és senki és semmi mással. Képtelen vagy picit is figyelni bármire. KicsiÉN is próbált neked segíteni de őt is csak megbántottad. Nem is egyszer. Ne, ne szakíts félbe légyszíves. Igen, önző vagy és makacs. És ha ezen nem változtatsz itt fogsz ragadni örökre, de nem csak te hanem KicsiÉN is. El kell kezdenetek tovább lépni, neked is figyelni kell és meglátni dolgokat. Légy türelmes és kapsz majd válaszokat is. De ahhoz előbb nyitottnak kell lenned. Nem szabad ennyire haragosnak lenned. Nyisd ki a szíved és figyelj. Neked is menni fog. Ígérem neked.

-Miért hinnék neked. Ez megint csak terelés, a kérdésre nem válaszoltál. Nem is tudom ki vagy. Hogy hihetnék neked. És hol érdekel engem mit gondolsz rólam vagy hogy az a másik is itt ragad. Engedj ki innen! Hallod! Most miért nem válaszolsz?

Az erdőben…
Mi volt ez a hang? Olyan volt mintha le akart volna szakadni az ég! Hahó ÉN? Itt vagy? Válaszolj kérlek! Félek egyedül. Hahóóó!

KicsiÉN, KicsiÉN hallasz?

-Szia, igen hallak. De jó, hogy itt vagy. Mi volt ez a hang?

Mennydörgés.

-De hát süt a nap.

Tudom,én voltam, ne haragudj.

-De miért?

Mérges voltam.

-Rám?

Jajj, dehogy is. Nem rád.

-Akkor ÉNre?

Igen, rá.

-Sajnálom. Megértelek.

Én is, hogy megijesztettelek.

-Semmi baj, ne legyél mérges. Képzeld, már láttam a napfelkeltét és a fákat is.

És tetszett?

-Igen, nagyon, köszönöm, hogy segítettél. Tovább fogok még gyakorolni. Szeretnék még többet látni. Merre van ÉN?

Ennek nagyon örülök. Arra, a fákon túl. Segítened kell neki!

-De tegnap se hitt nekem, látod? Miért nem mondod el neki te?

Elmondtam, de segítség kell neki. Mindkettőtök érdekében mondom ezt. 

-De annyira makacs és önfejű.

Tudom, de szüksége van rád.

-Rendben, amúgy is indultam megkeresni.

Köszönöm KicsiÉN, nagyon kedves vagy.

KicsiÉN boldogsággal megtelve, újból elindult megkeresni ÉNt. Ez a hang bárki is legyen, mindig boldogságot hozott neki. Nagyon megkedvelte őt, szeretett vele beszélgetni.
ÉN, ÉN merre vagy? Hallasz?